- Na, mi történt - kérdeztem.
- El akar menni. Összepakolta a cuccait.
Ennyit mondott. Nem igazán értettem, míg oda nem értünk. Kiszálltunk és láttam, hogy a kocsiába pakol. Odarohantam hozzá.
- Mért keltél fel? Eltört két bordád is!
- Túlélem - vont vállat, de látszott rajta, hogy ez is fájdalmat okoz neki.
- Hova mész?
- El.
- Brian - álltam meg.
Felém fordult és megfogta az arcom.
- Vigyázz magadra, kicsim - suttogta miközben egy pillantra sem vette le rólam a szemét.
- Nem. Fejezd be ezt a marhaságot és feküdj vissza - mondtam haragosan.
Nem lehet ennyire ostoba.
Beszállt a kocsijába és elindult. Kiálltam az utca közepére és zokogva néztem, ahogy elhajt.
- Ne menj el, kérlek! Kérlek, te ne hagyj el - suttogtam letörten.
S
űrűn esett a hó és láttam, bár alig, hogy lefékez a kocsi és kiszáll belőle. Az autó mellett állt én pedig odarohantam és hozzábújtam.- Ne sírj! Miattam ne - nyugtatott meg.
- Brian, én...
- El kell intéznem valamit.
- De megsérültél. Ne menj el - kérleltem tovább.
- Vissza fogok jönni. Megígérem.
- Kérlek, gyere vissza velem.
- Nincs rajtad kabát. Meg fogsz fázni - melegítette a karjaim.
- Kérlek.
- Muszáj. Hidd el vigyázni fogok.
- Mint legutóbb? - kérdeztem elkeseredve.
- Nem lesz baj.
- Megígéred?
- Meg, de te is ígérd meg, hogy sokat leszel nálunk.
- Ígérem - bólogattam.
Lágyan megcsókolt és hátrébb lépett.
- Menj vissza. Hideg van.
- Rendben.
Megsimogatta az arcom és visszaszállt, én pedig visszamentem Abyhez.
- Na?
- Majd visszajön.
- Hazavigyelek?
- Nem, viszont szeretnék itt aludni.
- Nem gond, gyere.
Felmentem a szobájába. Fáradt voltam, ezért lefeküdtem az ágyába. Éreztem az illatát. Istenem, már most hiányzik! Az
ő képével magam előtt aludtam el. Reggel korán ébredtem, suliba mentem, délután pedgi Aby jött értem.- Szia, baj van?
- Nincs.
- Ugyan Kate, látni rajtad!
- Csak fáradt vagyok. Semmiség.
- Menjünk.
Elég gyorsan vezetett, amit nem bántam. Beérve Natalie jött elénk.
- Kate, este vacsorázni megyünk. Velünk jösz?
- Hát nem is tudom...
- Kérlek - olyan aranyosan kérlelt Aby, hogy nem tudtam ellent mondani.
- Rendben, megyek.
- Éljen!
Beszélgettünk, a legtöbbet rólam, és kaptam egy szép ruhát a vacsorához. Bár én nem szoktam ruhát hordani, de ez kifejezetten tetszett. És hát kinek ne tetszene egy Dolce & Gabbana ruha? A vacsora egy elegáns étteremben volt és jól éreztem magam, viszont kés
őn értünk haza. Nem akartam hazamenni, ezért megint ott aludtam. De amint elaludtam meglátogatott egy sok rémálom, amiből reszketve ébredtem. Az órára néztem, de megállt, így lementem.Natalie lent volt már.
- Kate, jól vagy - kérdezte zilált állapotom láttán.
- Én... csak rosszat álmodtam. Mennyi az id
ő?- Reggel 7.
- Sajnálom - vontam meg a vállam.
- Hiányzik, igaz?
- Nagyon. De nem akart nekem itt maradni. Nem is érez irántam semmit.
- Mert fél újra érezni. De meg fogja nyitni neked a szívét.
˝Igen, abból nekem b
őven kijutott˝- gondoltam szomorúan.- Vagy nem. Már nem tudom. Egyik percben gyengéd, a másikban hideg és visszahúzódó.
- De te nem félsz t
őle, ha dühös. Ő pedig még nem látott téged teljesen dühösnek.- Ahhoz sok kell - nevettem fel.
- Pihenj még.
- Köszönöm - és visszamentem a szobába.
Sikerült visszaaludnom és kés
Aby keresett, mikor eljöttem.
- De hova... - tárta szét a kajrait.
kockáztathat a testvérei miatt.
- Istenem Brian!
- Neki ennél több kell.
- Én értem, és Brian is fogja.
- Rendben - sóhajtotta Natalie.
Teltek a napok. Én pedig egyre gyengébb voltam. A suliban voltam, mikor rosszul lettem. Felhívtam Abyt.
- Aby én...
- Hey!
- Nagyon rosszul vagyok - suttogtam erőtlenül.
- Megyek - tette le a telefont.
Vártam és vártam, de nem tartott sokáig, hogy Brian értem jött.
- Aby - kérdeztem.
- Otthon vár. Jézusom, szörnyen nézel ki.
- Kösz - nyögtem.
- Sietek, rendben?
- Igen - bólogattam.
Láttam rajta, hogy aggódik. Megfogtam a kezét pedig nem akartam újabb kapcsolatot vele. Túlságosan össze tudná törni a szívem. És ezt pillanatnyilag nem engedhetem meg magamnak.
- Azért ennyire nem kell sietni - próbáltam viccelni, mikor élesen vett be egy kanyart.
- De kell.
Nem engedte el a kezem. Még akkor sem, mikor odaértünk hozzájuk és ölben vitt be.
- Kate... - simogatta meg az arcom Natalie.
- Jól vagyok - próbáltam mosolyogni, de nem jött össze.
- Brian, ez itasd meg vele - adott a kezébe egy poharat és egy zacskót.
Felvitt és lefektetett.
- Tessék, idd meg - nyomta a kezembe a poharat.
Most nem aggódott, hanem dühös volt. Megittam és újra töltötte. Lassan jobban lettem viszont fáradtabb. Megláttam, hogy bejön az a nő, akivel a múltkor itt hemperegtek.
- Szivi...
- Menj el - szürte a fogai közt.
Megpróbáltam felállni. Hát tényleg nem veszi észre, hogy ezzel fájdalmat okoz?
- Feküdj vissza - szólt rám mérgesen.
- Nem.
- Az istenit - csattant fel - hát ennyire haragszol rám? Hogy nem törődsz a szükségleteiddel sem?!
- Nem érdekelsz.
- Kate...
- Már másodjára látom itt ezt a nőt - emeltem fel a hangom. - Nem gondolod, hogy felér egy pofonvágással, ha tudom, hogy nemrég még itt hemperegtél vele? Minek nézzem, ha nem akarsz? Mért szenvedjek, ha nem vagy velem? Mert mindegy mivel próbálkozom, hogy észrevedd mit érzek, nem figyelsz. Erre semmi szükségem. - percekig csendben figyeltem és próbáltam visszatartani a könnyeim. Mikor nem szólt én szóltam.
- Hazamegyek - mondtam határozottan.
- Ne. Kérlek, ne menj el - kiáltott kétségbeesetten. Térdre borult és az arcát a hasamba fúrta. - Ne hagyj el - suttogta megtörten.
Simogattam a haját. Milyen dús. Mikor felállt, megfogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
- Nem akarlak elveszteni téged is, ezért inkább voltam bunkó, mint... Nagyon fontos vagy nekem. És a múltkor sem akartalak itt hagyni, de muszáj voltam. Nem akartam neked fájdalmat okozni, de mégis sikerült. Tudod, mikor a feleségem meghallt, akkor magam alatt voltam. Direkt kerestem a bajt. Hónapok óta figyeltelek. Sok mindent láttam és sok mindentől megvédtelek volna - vallotta be végre az érzéseit, amitől nekem pillangők verdestek a hasamban.
- Tudok magamra vigyázni. De azért köszönöm - mosolyogtam rá.
- Pihenj le, kérlek. Gyenge vagy.
- Itt leszel - kérdeztem ijedten.
- Végig - nyugtatott meg felőle.
- És az nő - kérdeztem vonakodva. Féltem a válaszától.
- Soha többé nem fogjuk látni - ígérte meg, amit annyira vártam már. - Feküdj vissza.
Lefeküdtem, bár nem voltam biztos Brianben. Nagyon kimerültem, így hamar álomba merültem.
őn kelnem. Viszont nem maradhatok itt. El kell mennem. Ez így nem fog menni. Lementem. A többiek még aludtak és Nataliet sem láttam sehol. Így eljöttem.
