Reggel úgy ébredtem, hogy Brian még mindig mellettem alszik. Azt hittem nem lesz ott, mikor én felébredek. Közelebb bújtam hozzá és hallgattam a lélegzését. Mivel még alszik, úgy sem érezheti, ezért közelebb húzódtam hozzá és megcsókoltam a nyakát. Éreztem, hogy megmozdul, de nem gondoltam, hogy fent van, erre a következő percben hirtelen rajtam feküdt. Ránéztem és láttam, hogy mosolyog.
- Ez tetszett? - kérdezi halkan.
- Azt hittem alszol - suttogtam alig hallhatóan. Ha pirulni tudnék, most vörös lenne a fejem. Zavarban voltam.
- Téged néztelek. Már régóta fent vagyok - hozta a tudtomra.
Nem válaszoltam, csak őt néztem. Elvesztem a tekintetében. Szeretem, jöttem rá hirtelen. Alig ismerem és elég gonosz volt velem, de beleszerettem. Simogatta az arcom és a hajam, majd lehajolt és megcsókolt, úgy mint még soha senki. Főleg ha azt nézzük, hogy ő az első, akivel csókolózom. Simogattam a feszes izmait. Nem akartuk elengedni egymást és a keze már a pólóm alatt kalandozott, mikor kopogtak. Vett egy mély levegőt és a homlokát az enyémnek támasztottam, de a szemét behunyva tartotta.
- Igen? - szólt ki enyhén mogorván.
- Beszélhetünk Brian? Fontos - hallottuk Cole hangját az ajtón túlról.
- Megyek - támaszkodott a karjára.
Adott egy forró csókot, felöltözött.
- Hozok reggelit - mondta és lement. Én hátradőltem az ágyon és kacagni kezdtem. Oh, istenem, az előbb majdnem lefeküdtünk egymással. Kezdtem örülni, hogy végre valami jó lesz az életemben. Eddig sosem volt senki, aki ilyet kihozott volna belőlem. Főleg nem úgy, hogy vámpírrá változtat.
De sajnos ez az örömöm addig tartott, míg vissza nem jött. Nem nézett rám, de megint visszahúzódott és kemény, hideg tekintettel mérte fel az utazótáskáját. Éreztem, hogy baj van.
- Tessék, egyél - nem nézett oda hova teszi, csak félig figyelt.
- Kérsz? - Próbáltam megmenteni a reggelünket, de nem engedte.
- Nem.
Elővett néhány ruhát és pakolni kezdett.
- Brian... - féltem a válaszától, ezért nem is folytattam a kérdést.
- Nézd... Megint el kell mennem pár napra.
- Hova?
- Nem mondhatom meg - hallottam a halk választ.
Istenem, miért?! A sírás kerülgetett. Mért kell elrontani a kedvem? Megérezhette, mert odaült mellém és megfogta a kezem.
- Nem hagylak el. Megígérem, hogy visszajövök.
- Igen - bólogattam, de igazán nem fogtam fel a szavait.
Csak azt éreztem, hogy megint elmegy és egyedül maradok.
- Kicsim... - simogatta meg az arcom, én pedig hirtelen hozzábújtam. Bármennyire nem akarom, neki attól el kell mennie. És miattam nem fog maradni, tudom.
- Nem ezt akartam - mondta halkan.
- Tudom - suttogtam a vállába.
- Kérlek, fogadd el ezt.
- Mit? - kérdeztem ránézve. Levette a nyakláncán levő gyűrűjét és az enyémre rakta.
- Brian - próbáltam ellenkezni, de igazán én sem akartam.
- Pár nap és jövök.
- Ugye nem lesz bajod? - kérdeztem nyugtalanul.
- Nem, ne félj. Kérlek ma még pihenj. Később hívlak, rendben?
Mit mondhatnék erre? Ha nemet válaszolok csak még rosszabbul fogja érezni magát.
- Rendben.
Megcsókolt és elment. Hallottam, ahogy beindítja a kocsiját és elhajt. Nem akartam, de zokogni kezdtem. Mért nem jön össze soha semmi nekem? Mért nincs soha egy nyugodt percem?
Csak feküdtem és a falat bámultam. Aby bejött egyszer a tálcáért.
- Kate, enned kell - mondta a teli tányérom láttán.
- Nem kérek - suttogtam.
- Na jó. Lent leszek, ha kell valami - indult le.
- Aby, én... - el akartam neki mondani, hogy mit érzek.
- Tudom, rájöttem - hát persze. Ő ne tudná? - gondoltam magamban. - És hidd el, ő is téged.
- Akkor mért ment el? És hova?
- Ezt neki kell elmondania - próbált megnyugtatni.
- De nem mond semmit! - mondtam kétségbeesetten. - Nem bízik bennem, de én bízzak benne! És az a nő.... - halkult el a hangom.
- Nem jön ide többet. Ettől nem kell félned!
- És ha ő megy hozzá? Nem élném túl. És nem kockáztathatok...
- Ő sem fog elmenni hozzá. Ha megjön megbeszéltek mindent. De most egyél, kérlek - nyomta meg az utolsó szót.
- Rendben - bólintottam, de nem lettem sokkal boldogabb.
Ettem egy keveset, lezuhanyoztam és lementem.
- Szia - köszönt rám Natalie.
- Helló.
- Jól vagy - nézett rám gyanakvón.
- Igen, fogjuk rá - mosolyt erőltettem az arcomra.
- Remek, akkor mehetünk is.
- Hova - kérdeztem értetlenül.
- Vásárolni - felelte egyszerűen Aby. - Ma csaj napot tartunk.
- Oh, de nekem nincs rá szükségem... - próbáltam kihúzni magam a dolog alól.
- Ne butáskodj, jól elleszünk - mondta még mindig mosolyogva.
Persze, gondoltam. Akinek megvan rá a pénze, annak nincs gondja ilyenekkel, de én megtanultam már nem vágyni semmire, mert tudom, hogy nem kaphatom meg. Mért kell kínozni?
- Rendben - bólintottam. Csak megelégszem azzal, ha látom őket vásárolni.
- Éljen - ugrándozott Aby, mint egy kislány. Néha nem igazán értem.
Kocsiba ültünk és elmentünk és be kell valljam, nem volt nehéz nem jól érezni magam. Mindig meg tudnak nevettetni.
Aztán Aby mutatott egy nagyon szép kosztümöt.
- Ez?
- Nem - ráztam a fejem. - Nincs szükségem rá.
- Tetszik?
- Igen, de nem kell.
- Fogadd el ajándékként. Na!!! - kérlelt, de nem engedhetek.
- Én...
- Ne mondj neki ellen, különben csak rosszabbul jársz - hallottam Natalie nyugodt hangját a hátam mögül. Mintha tudná, miért nem fogadhatom el.
- Rendben, akkor köszönöm - hagytam, hogy megvegye nekem a ruhát.
- Ma is nálunk alszol - kérdezte, miközben elhagytuk az üzletet.
- Igen, ha nem zavarok.
- Dehogy zavarsz - mondta Natalie mosolyogva.
- Rendben - nyugodtam meg. Legalább nem megyek az idegeikre.
Vásárlás után beültünk egy étterembe ebédelni. Beszélgetés közben megcsörrent a telefonom.
- Igen - szóltam bele.
- Szia - hallottam szerelmem hangját.
- Szia, megérkeztél - kérdeztem a reggeli dologra utalva.
- Igen, nem olyan régen. Minden rendben? Jól vagy?
Legszívesebben sírva fakadtam volna erre a kérdésre, de csak nyugodt hangon feleltem.
- Igen, a húgodtól most kaptam egy kosztümöt.
- Hol vagytok?
- Vásárolni. Beszélsz vele - próbáltam lerázni, mert fájt hallani a hangját.
- Most nem.
- Mikor jössz haza - kérdeztem csalódottan és nem rejtegettem a hangom.
- Még nem tudom. Kate... - mondta volna tovább, de félbeszakítottam.
- Egyszer majd elmondod, hogy hova jársz és miért?
- Egyszer el.
- Brian... - folytattam volna, de közbe vágott.
- Sajnálom, most mennem kell. Nálunk alszol?
- Igen, bár nincs sok értelme, ha nem vagy itt - mondtam kicsit duzzogva.
- Kérlek - sóhajtotta.
- Én is - fejeztem be a beszélgetést. - Később beszélünk. Szia - tettem le a telefont. Legszívesebben beleordítottam volna a telefonba, hogy bízzon bennem, de Natalie már így is aggódott miattam, ezért letettem róla. Sajnos Aby is észrevette a hangulat változásom és próbálta elterelni a figyelmem.
- Mi lenne, ha most sétálnánk egyet?
- Én inkább szeretnék hazamenni - válaszoltam halkan. Nem akartam megbántani őket, de nem éreztem magam jó társaságnak.
- Kate... - nézett rám.
- Kérlek, vigyél haza - ismételtem meg kérésem.
- Kate - mondta Natalie, de felháborodtam.
- Mért nem látja, mit tesz velem?
- Mert fél - mondta Aby.
- Én is félek! - tudtam, hogy ez nem rendes velük szemben.
- Kate, most próbálj kikapcsolódni. Lazítsunk, rendben? - kérte Natalie és mivel nem akartam elrontani a napjukat, belementem.
- Igen. Rendben. Akkor van egy jó ötletem. Gyertek - indultam a kocsihoz.
A kedvükért kizártam Briant az agyamból arra az időre, míg szórakoztunk és sikerült jól befejezni a napot. Elvittem őket korcsolyázni, ami mindkettőjüknek nagyon tetszett.
- Hey, Kate! Ez csodás... - nevetett Aby.
Persze eleinte kicsit nehezen ment nekik, de nem kellett hosszú idő és belejöttek. Én pedig Brianre gondoltam, ha nem voltak a közelemben.
