5. fejezet Vallomás

Aby keresett, mikor eljöttem.
- De hát... hova?
- Elment. Megértem. Nem kockáztathat a testvérei miatt - mondta Natalie.
- Istenem Brian - emelte égnek a kezeit.
- Neki ennél több kell
- Értem én. És Brian is fogja.
- Rendben - vonta meg a vállát.
Teltek a napok és egyre gyengébb voltam. Egyik nap iskolából hazaérve a szobámban nagyon rosszul lettem és küszködve hívtam fel Abyt.
- Aby, én... - mondtam volna, de nyögésbe fulladt.
- Hey!
- Nagyon rosszul vagyok. Kérlek! - fogtam könyörgőre.
- Megyek - letettem a telefont és az ágyon fekve vártam rá.
De nem gondoltam, hogy Brian jön értem.
- Aby - kérdeztem suttogva, miközben kivitt a kocsihoz.
- Otthon vár. Jézusom, szörnyen nézel ki.
- Kösz, dolgoztam érte.
- Sietek.
- Oké.
Láttam rajta, hogy aggódik, ezért megfogtam a kezét, pedig nem akatam újabb kapcsolatot vele. Túlságosan össze tudná törni a szívem, ezt pedig pillanatnyilag nem engedhetem meg magamnak.
- Azért ennyire nem kell sietni - nyögtem mikor bevett egy éles kanyart.
- De kell... - továbbra sem engedte el a kezem.
Hozzájuk érve ölbe vett és felvitt. Natalie utánunk sietett.
- Kate...
- Jól vagyok - próbáltam mosolyogni, de nem jött össze.
Nem akartam, hogy az a szép arca szomorú legyen a hülyeségem miatt.
- Brian, ezt itasd meg vele - adott egy poharat neki és lement.
- Idd meg - nyomta a kezembe a poharat.
Már nem aggódott, mérges volt. Megittam és újratöltötte, aztán megint. Lassan jobban lettem, de rámtört a fáradtság. Megláttam, hogy bejön az a nő, akivel ő múltkor itt hempergett és elfogott a méreg.
- Szivi...
- Menj el - Brian szinte köpte a szavakat.
Megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült. Hát tényleg nem veszi észre, hogy nekem ezzel fájdalmat okoz?
- Feküdj vissza - dörrent rám.
- Nem - makacskodtam.
- Az istenit! Hát ennyire haragszol rám? Hogy nem törödsz a szükségleteiddel sem!?
- Nem érdekelsz - vetettem oda és sikerült felállnom.
- Kate...
- Már másodjára látom itt ezt a nőt! Nem gondolod, hogy felér egy pofon vágással, ha tudom, hogy nemrég még itt hemperegtél vele? Minek nézzem, ha nem akarsz? Mert mindegy mivel próbálkozom, hogy észrevedd, mit érzek, nem figyelsz! Erre semmi szükségem. - fakadtam ki. Nem tudtam tovább magamban tartani. Percekig néztem csenben, de nem válaszolt.
- Hazamegyek - mondtam határozottan.
- Ne, kérlek ne menj el - hallottam a kétségbeesést a hangjában.
Két lépéssel előttem termett, térdre borult és arcát a hasamba fúrta.
- Ne hagyj el - esdekelt.
Simogattam a haját, míg megnyugodott. Mikor felállt, megfogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
- Nem akarlak elveszteni téged is - kezdte halkan. - Ezért voltam inkább bunkó. Nagyon fontos vagy nekem és a múltkor sem akartalak itt hagyni, de muszáj voltam. Nem akartam fájdalmat okozni, de mégis sikerült - elfordult és úgy folytatta. - Tudod, mikor a feleségem meghalt, akkor magam alatt voltam. Direkt kerestem a bajt. Hónapok óta figyeltelek, mert apám azt mondta. Nem tudtam, hogy nekem szántak. Sok mindent láttam és sok mindentől megvédtelek volna - nézett újra rám.
Kereste az arcomon a jeleket, hogy elhiszem-e a mondottakat.
- Tudok magamra vigyázni, de azért köszönöm - léptem hozzá közelebb.
- Pihenj le, kérlek. Gyenge vagy.
- Itt leszel - kérdeztem félénken. Meg kell valljam, még mindig féltem, hogy újra elmegy.
- Végig - simogatta meg az arcom.
- És az a nő - kérdeztem a történtekre utalva.
- Soha többé nem fogjuk látni.
- Ígéred?
- Igen, de most feküdj le - nyomott le gyengéden az ágyra.
Lefeküdtem, mert tényleg gyengének éreztem magam, bár nem voltam biztos Brianben. Nagyon kimerült voltam, ezért hamar el is aludtam. Egyszer felébredtem és egyedül voltam. Biztos csak dolga van és sikerült könnyen visszaaludnom. Éjjel megint felébredtem, mert Brian még mindig nem volt mellettem. Elindultam le, hogy megkeressem és Tommal futottam össze a konyhában.
- Kate, jól vagy - kérdezte és összeráncolta a homlokát.
Bárcsak nekem is ilyen édesapám lett volna - futott át a fejemen. Olyan erősnek tűnik és a szemei is nyugodtan csillognak. És még a több napos borosta is jól áll neki.
- Igen - válaszoltam halkan. - Brian?
- Az edzőteremben - válaszolta halkan.
Legszívesebben átöleltem volna, amiért olyan jók hozzám, de nem tettem. Viszon eszembe jutott, hogy nem tudom hol az edzőterem.
- Az merre van - kérdeztem mielőtt továbbindultam volna.
- Lent - válaszolta mosolyogva és felment.
Vártam egy kicsit és lementem. A lépcső aljára érve már hallottam a tompa puffanásokat. Mikor megláttam elállt a lélegzetem is. De gyönyörű - gondoltam. Az izmos, meztelen felsőtestén csak úgy csillogott a veríték és ahogy mozgott... Istenem. Meg akartam érinteni.
- Ilyet is szoktál csinálni - kéredztem miután előreléptem a sötétből és már eleget gyönyörködtem látványában.
Megfordult a hangom hallatán és egy ideig csak néztük egymást miközben zihálva vette a levegőt.
- Nem alszol - kérdezte kissé rekedt hangon.
- Nem voltál mellettem - hajtottam le a fejem.
Vártam, de nem válaszolt. Már indultam volna fel, mikor egyszer csak észrevettem, hogy ott áll előttem. Így sokkal magasabb és sokkal szélesebb volt nálam. Izmos teste és gyönyörű szeme csak úgy szikrázott. Egy hang se jött ki a torkomon.
Hirtelen odahúzott magához és átölelt, én pedig szorosan hozzábújtam és élveztem forró testének melegét.
- Feküdj vissza - suttogta a fülembe.
- Feljössz te is - néztem kérlelőn a szemébe.
- Csak lezuhanyzom - indultunk fel.
- Rendben.
Fent én visszafeküdtem az ágyba és vártam, míg ő zuhanyozott. Negyed óra múlva mellém feküdt és odabújtam hozzá.
- Itt vagyok, ne félj - suttogta és éreztem, hogy a hajam simogatja.
- Brian - emeletem fel a fejem a mellkasáról.
- Igen?
- Hány éves vagy?
- 26 - simogatta meg az arcom.
- Értem - bólintottam és visszabújtam hozzá.
Éreztem, hogy valami megváltozott benne. Végre nem féltem, hogy elveszítem. És nyugodtan aludtunk egymás karjaiban..