8. fejezet Újra együtt

Helló! Itt a következő fejezet. Kíváncsi volnék a véleményetekre, ezért kérek kivételesen kommenteket :)

Miután bementem tanultam, de még mindig sokat gondolok Brianre és így elég nehéz éjszakám volt. Reggel pedig elég ingerült voltam a fáradtságtól. És ezt Cole is megjegyezte.
- Minden rendben? - kérdezte miután bevágtam a kocsi ajtót magam után.
- Oh, hogyne! - válaszoltam mérgesen.
- Kate?
- Bocsi, csak fáradt vagyok.
- Ja, értem. Ezt Aby küldi - fordult hátra és elővett egy csomagot.
- Mi ez?
- Bontsd ki - nyomta a kezembe.
Kibontottam és megláttam.
- Istenem, ez az a póló és nadrág...
- Ami annyira tetszett neked, mikor vásárolni voltatok. És itt a cipő hozzá - adta azt is a kezembe. -  Azt kérte, hogy ez legyen rajtad, ha hétvégén a partira jössz.
- Milyen parti - kérdeztem, mert nem emlékeztem, hogy mondta volna Aby, hogy partit tartanak.
- Meghívtuk néhány kollégánkat.
- Oh, és én...
- Igen. Te is meg vagy hívva. És kötelező eljönnöd - mondta mosolyogva.
- Köszönöm - mosolyogtam vissza rá. Máris jobb kedvem lett hála neki.
- Nincs mit.
Ettől fogva csak úgy repült a hét. Igaz Brian még mindig hiányzott, de Aby esténként hívott és ő mondta, hogy minden rendben és nemsokára hazajön. És mikor pénteken megláttam, hogy ő jött értem csak álltam és bámultam.
- Szia. Jössz - kérdezte mosolyogva, mire észbe kaptam és beszálltam mellé a kocsiba.
- Útba ejthetnénk minket - kérdeztem miután elindultunk.
- Persze. Bemehetek veled - kérdezte felém fordulva.
- Igen.
- Biztos? Nem lesz baj?
- Igen és nem lesz baj - néztem rá.
Egy darabig csak néztem őt. Jó volt újra látni és nem akartam újra elengedni. Erre ő rám mosolygott és megfogta a kezem.
- Brian tudtad, hogy Cole eljegyezte Abyt? - kérdeztem tőle hirtelen.
- Igen és tudom, miért nem volt még esküvő. Beszélni fogok velük, ha hazaértünk, rendben?
- Nem muszáj.
- De akarom - mondta komoly arccal.
- Oké. - ha tényleg ezt akarja, akkor rendben.
Elmentünk hozzám és bemutattam a tesómnak. Úgy tűnt megkedvelték és ez nekem sokat jelentett. Nem tudnék választani köztük. Fogtam néhány ruhát, köztük az Abytől kapottakat is és elmentünk Brianékhoz. A kocsiban mielőtt kiszálltunk Brian megszólalt.
- Figyelj, vannak nálunk páran. Vámpírok, akiktől jobb távol maradni. Szeretném, hogy egyenesen a szobámba menj, rendben?
- Igen - bólintottam és bementünk.
Aby jött elénk az ajtóhoz.
- Kate!
- Aby, feljönnél velem - kértem halkan.
- Hogyne - nem igazán vonakodott, egyből magával húzott a szobába.
Leültem az ágyra és megkérdeztem.
- Mesélj. Mit kell tudnom a vendégekről?
- Hogy jobb nem összekapni velük. Apa régi barátai...
- Oh, és meddig lesznek itt?
- Remélem hamar lelépnek. Tudod, hogy nem ijedek meg egy könnyen, de tőlük kiráz a hideg. Na, itt a cucc? - kérdezte a ruhákra utalva.
Elmosolyodtam és bólintottam.
- Igen és nagyon szépen köszönöm. - álltam fel, mire megszédültem és visszaültem.
- Kate.
- Máris jobb csak pihennem kell kicsit.
- Hozok inni - sietett le Aby ijedten.
Pár perc múlva Brian sietett be egy pohárral a kezében.
- Már megint nem ittál eleget - nézett rám rovón.
- Tudom, az én hibám. De anyám kicsit furcsán nézne, ha meginnám  a vért előtte.
- Kate...
- Sajnálom - hunytam le a szemem.
- Te lány... - adta a kezembe a pohár vért, amit gyorsan megittam.
- Most meddig maradsz itthon - kérdeztem  a padlót fixírozva.
- Hosszú ideig. - jött a határozott válasz.
- Hm... - nem válaszoltam csak mély levegőt vettem.
Megfogta az arcom, felemelte a fejem és megcsókolt. Szorosan kapaszkodtam belé és nem engedtem el egy pillanatra sem. Az ágyra fektetett és mellém feküdt. Percekig csókolóztunk bepótolva az elmúlt időt. Mikor elhúzódott engem figyelt.
- Fontos vagy nekem. Nem akartam, de mégis az lettél - vallotta be.
- Te is nekem - mondtam neki és megsimogattam az arcát, mire belebújt a tenyerembe. - Tudod, féltem. Tudsz rólam mindent és ezért ellöknél magadtól. Ilyen lány, ilyen háttér.
- Nem. Nem érdekel az otthoni életed. Mármint az is fontos, de nem az volt amiért átváltoztattalak, hanem amilyen vagy.
- Eleinte nem akartál tőlem semmit. Vagy, ha észrevettem valamit, hamar visszahúzódtál.
- Ennek már vége - biztosított az érzéseiről. - Most csak te vagy és te kellesz.
Újra megcsókolt, de sajnos egy hangos és gyors kopogás megzavart minket.
- Igen? - szólt ki bosszúsan.
Bejött Cole.
- Van egy kis gond. Lejössz? - nézett a szerelmemre.
- Mi - kérdeztem rá.
- Maradj itt, kérlek. És zárd be az ajtót.
- Brian, ne hagyj ki ilyenekből - szóltam közbe haragosan. Hogy lehet, hogy képes egy mondatával felbosszantani? Nem vagyok olyan törékeny, mint hiszi.
- Rendben - egyezett bele, miután megfogtam a kezét. - De végig mellettem leszel, érted?
- Igen - bólintottam és lementünk.
Megígértem neki, hogy végig mellette leszek. Végig fogtam a kezét.
- Gond van? - kérdezte a vendégektől, mikor leértünk.
- Minden rendben - mondta az egyik vámpír. - Épp indulni készülünk. - ekkor rám nézett és megjegyezte. - Nocsak, friss hús?
- Hagyd békén - lépett Brian mérgesen előre egy lépést.
- Nocsak - horkantott az egyik. - Még nem a tied, hogy így védd - mondta vigyorogva az előttünk álló vámpír.
- Részlet kérdés - vont vállat Brian. - Hozzám tartozik és kész - jelentette ki halálos nyugalommal.
- Rendben - hagyta annyiban az idősebb vámpír, majd a házigazdákhoz fordult. - Tom, Nat, örülök, hogy újra találkoztunk.
Azzal elmentek. Natalie odabújt férjéhez és megcsókolták egymást. Aby szintén Colehoz ment és átölelték egymást. Éreztem, hogy Brian remeg mellettem a dühtől és tudtam, hogy tennem kell valamit, hogy megnyugtassam. Odaálltam elé, megfogtam az arcát, magamhoz húztam és szenvedélyesen megcsókoltam. Hagytam elmélyíteni a csókot, majd elhúzódtam és odabújtam hozzá. Éreztem, hogy lenyugodott és szorosan ölelt. Aztán, hogy a többiek figyelmét is eltereljem, megjegyeztem:
- Nos, én éhes vagyok. Ki tart velem?
Erre Brian felnevetett, ami nagy örömmel töltött el.
- Ez jó.
- Sajnos ma még nem főztem - mondta halkan Natalie.
- Nem gond - mosolyogtam rá. - Majd én - mondtam és kimentem a konyhába.
Brian kijött utánam.
- Komoly főzni akarsz?
- Igen. Éhes vagyok. Baj?
- Nem, csak meglepett a dolog. - felé fordultam és egy ideig egymást néztük. Én arra gondoltam, amit a vámpír mondott és szerintem ő is. Mégis megfogtam az arcát és megcsókoltam. Aztán elengedtük egymást, mert kijött Aby és Cole.
- Segítsek - kérdi Aby.
- Nem kell, köszi. Brian - néztem rá, amiből rájött, hogy az eljegyzésre gondoltam. Odamentem hozzá és átöleltem, mert tudtam, hogy ez neki még mindig elég nehéz.
- Húgi - szólalt meg rekedtes hangon.
- Igen - fordult felénk.
- Tudom, hogy Cole már régen eljegyzett. És azt is tudom, hogy miattam nem tartottatok még esküvőt. Szeretném, ha minél hamarabb kitűznétek az időpontot.
- Mi? - kérdezte kicsit értetlenül Aby.
- Nem akarom, hogy miattam tovább várjatok. Mikor Angela meghalt egy részem vele halt. Direkt kerestem a balhét. Aztán megmutattátok nekem Kate-et és megijedtem a nyugalomtól, amit sugároz. Szeretném, hogy minél hamarabb megtartsátok az esküvőt.
- Ez biztos - kérdezett vissza Aby hitetlenkedve.
Brian rám mosolygott és ránézett.
- Igen, teljesen.
- Oh, istenem - mondta a könnyeivel küszködve. Aztán odabújt a bátyához. - Köszönöm.
- Nincs mit - válaszolta boldogan. - Cole, hajrá - nézett a vőlegényre.
- Kösz haver.
Ekkor bejött Natalie.
- Mi ez a nagy hangzavar?! - kérdezte, mint egy igazi anya. - Mi történt? Aby? - lépett a lányához, mert látta, hogy a könnyeit törölgeti.
- Nemsokára meglesz az esküvőnk - szipogta az ara.
- Mi? - kérdezte elkerekedett szemekkel Nat.
- Na jó - sóhajtott Brian. - Nekem még dolgom van. Később jövök - ment el.
Visszafordultam a főzéshez és fél füllel hallgattam, ahogy Aby elmeséli édesanyjának a történteket. Persze kicsit bántott, hogy Brian még csak el sem köszönt tőlem. Aztán a többiek is magamra hagytak és csak a főzéssel foglalkoztam. Aztán Brian visszajött és maga felé fordított.
- Köszönöm - simogatta meg az arcom.
- Nincs mit - válaszoltam mosolyogva és megcsókoltam.
- Be kell mennem az irodába - mondta miután elhúzódott. - Hozzak valamit?
- Desszertet a vacsorához és pezsgőt, az ünnepléshez. És üdítőt nekem.
- Üdítőt? - kérdezte halkan.
- Nem iszom alkoholt - emlékeztettem mosolyogva.
- Rendben - bólintott. - Sietek. Szia.
- Szia - köszöntem el tőle.
Miután tényleg elment, befejeztem a főzést. Mosolyogva gondoltam anyára, mert ő otthon sosem enged a konyhába. De nem baj. Jó ez így.
- Te beszéltél vele - nézett rám Cole, aki idő közben visszajött a konyhába párjával.
- Mi? - kérdeztem ártatlanul.
- Ne add az ártatlant - mondta mosolyogva Cole. - Csak neked meséltem el, hogy mért nem esküdtünk még meg.
- Jó, rendben. Megemlítettem neki. A többi viszont az ő része.
- Köszi - ölelt meg Aby melegen.
- Nincs mit.
- Mi volt azzal a barátoddal a múltkor? - kérdezte Aby a nagy hálálkodás után.
- Semmi. Lehet, hogy a barátságunknak annyi. De mindegy - vontam meg a vállam. - Tudnál adni nekem valami edző ruhát?
- Mert? - nézett rám kíváncsian.
- Mert szeretnék edzeni.
- Rendben - látszott rajta, hogy más választ várt, de csak megvonta a vállát és elindult fel, mire én követtem.
Brian szobájában átöltöztem és lementem edzeni. Tettem fel zenét, jó hangosra állítva és a futópadon kezdtem. Aztán láttam, hogy megjelenik Aby is.
- Hát te?
- Jöttem én is edzeni. Tudod, a fiukkal nem lehet normálisan edzeni.
- Rendben - mosolyogtam rá és vagy egy órán keresztül edzettünk. Aztán ő megunta és felment. És mivel már nekem sem volt sok kedvem hozzá én is abbahagytam és elmentem zuhanyozni. Zuhany közben rájöttem, hogy szeretek itt lenni. Könnyen meg tudnám szokni, hogy itt éljek. De Brian nekem nem fogja megkérni a kezem, úgy mint Cole Abynek. Mindegy, ez most így is jó. Csak együtt legyünk.

Hírek

Sziasztok!

Szóval a másik blogon jövőhéten kezdem az Álom folytatását, ez egy újabb sztori. Azt szeretném mondani, hogy jövőhéten teszem fel a következő fejezetet. Addig is jó olvasást és ha kérdés van, vagy valami az üzenőfalon írhattok vagy akár email-t is. :)

Narmiraen

7. fejezet Egyedül

Hazafele a kocsiban megcsörrent a telefonom, de sajnos nem Brian volt.
- Igen, Bo?
- Szia. Le tudnál jönni a kocsmába 6-ra? - kérdezte egyből.
- Le - válaszoltam. Ideje egy kis időt otthon is tölteni.
- Rendben, várlak - tette le a telefont. Meg sem várta, hogy elköszönjek. Értetlenül bámultam a készüléket, mire Natale megkérdezte:
- Minden rendben?
- Igen, igen - tettem el a telefont. - Este lesz egy kis dolgom. Haza tudnátok vinni?
- Persze.
Elvittek haza. Jó volt otthon lenni, bár Brian hiányzott. Azon gondolkodtam, hogy Bo mért hívott le a kocsmába. Szegényt elég keményen ott hagytam, de nem akartam bántani.
- Kate - szólt Aby mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. - Azzal találkozol, akitől elhoztalak, igaz?
- Igen, de ígérem vigyázok. Nem csinálok semmi őrültséget.
- Rendben. Szia - mentek el én meg bementem.
Vacsoráztam, mert anya rám szólt, aztán 6-ra lementem a kocsmába. Bo már várt rám. A bátyűmmal beszélgetett éppen.
- Na - kérdeztem, miután odamentem hozzá.
- Szia. Remélem jól vagy. Elsején nagyon gyorsan leléptél tőlem - mondta miután odébb mentünk. Nem akarta, hogy bárki megtudja, mert tovább adnák a barátnőjének.
- Dolgom volt, sajnálom - hazudtam.
- Még mindig nem akarsz beszélni - utalt vissza a szilveszter esti beszélgetésünkre.
- Nem. Annak már vége, teljesen. Most megyek - indultam, de visszatartott.
- Övé a gyűrű a láncodon?
- Igen, szia - hagytam ott.
Magamat is megleptem, hogy ilyen hamar el tudtam felejteni. De Brian mellett ez nem nehéz. Még csak nem is hasonlítanak egymásra. Brian, ő Brian. Kíváncsi leszek mikor fogom teljesen kiismerni. De Bo... Már attól is fél, hogy a barátnője megtudja, hogy beszéltünk. Hazamentem. Szerencsére minden rendben volt otthon. Most kezdett nagyon hiányozni Brian. Szerettem volna érezni az illatát, beszélgetni vele, hozzábújni, de nem volt a közelben és még egy darabig nem is lesz. Felhívtam Abyt, hogy jöjjön értem és elvitt magukhoz. Beszélgettünk egy darabig aztán elmentem zuhanyozni és lefeküdtem. Azon gondolkodtam, hogy ha elmondanám Briannek, hogy szeretem, véglelg elveszteném - e. De a töprengésem telefoncsörgés szakította meg.
- Igen - szóltam bele fáradtan.
- Szia. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy szóba állsz velem a délben történtek után - hallottam Brian hangját a vonalban.
- Erősen gondolkodtam rajta, hogy kinyomjam- e - mondtam az igazat.
- Kate, holnap után hazamegyek.
- Én suliban leszek - nem akartam, hogy hallja az örömöt a hangomban, ezért semleges választ adtam, mintha nem érdekelne.
- Érted mehetek?
- Szeretnék otthon lenni pár napot - ráztam le.
- És a vér - kedztem kínosan érezni magam. Mindig talál valamit.
- Majd előtte elintézem.
- Ennyire elrontottam mindent - kérdezte halkan.
- Nem bízol bennem, de én bízzak meg benned. Ez így nem kényelmes. Nagyon nem.
- Kate, sajnálom... - sóhajtott.
- Időre van szükségem - mondtam halkan.
- Értem.
- Brian én... - sóhajtottam. - Hiányzol.
- Te is nekem. Aludj jól.
Letette. Nem akartam ezt. Még hallani akartam a hangját. Elkeseredtem. Nem akartam bántani, de nem is mondhatom neki, hogy ez így jó. Mintha megérezte volna, újra felhívott.
- Igen?
- Nem akarom, hogy szenvedj!
- Nem vagy itt. Ez így rosszabb!
- Kicsim... - mondta halkan.
- Mióta megismertelek nem voltunk együtt 12 óránál többet. Én csak...
- Tudom, ez leginkább az én hibám.
- Lesz ez másként? - kérdeztem halkan.
- Rajta leszek, ígérem - mondta határozottan.
- Megtaláltad a karikát? - kérdeztem mosolyogva. Addig csempésztem a láncára, míg az enyémre rakta a gyűrűjét.
- Meg. A  láncomon van.
- És? - érdekelt mit érez ezzel kapcsolatban.
- Fáradt vagyok. Legszívesebben itt hagynék mindent és hazamennék.
- Elhiszem.
- És te mit szeretnél?
- Veled lenni - mondtam őszintén, de ekkor eszembe jutott valami.
- Jó volna. És remélhetőleg hamar így is lesz.
- Figyelj, kérdezhetek valamit?  - kezdtem bele.
- Igen?
- Van ellenséged?
- Mert? - kérdezte furcsa hangon.
- Napok óta úgy érzem, hogy figyelnek.
- Mért nem szóltál? - hallom, hogy mérges.
- Mondjuk, mert nem volt rá alkalmam! - fakadtam ki. Mintha az én hibám lenne, hogy eddig alig beszéltünk egymással.
- Sajnálom - hallottam ahangján, hogy tényleg így érez. - Kérlek engedd meg, hogy Aby elvigyen és elhozzon a suliból minden nap, amíg én haza nem érek!
- Rendben.
- Köszönöm.
- Na, aludj jól.
- Megpróbálom. Szia. - letettem.
Még mindig eléggé hiányzott, de most legalább nyugodtan aludtam. Reggel a többieknek is elmondtam a dolgot, akik felhívták Briant, hogy megbizonyosodjanak a dologról, aztán Aby suliba vitt.
- Ne aggódj, nem lesz baj. Délután Cole jön érted.
- Rendben. Szia - kiszálltam a kocsiból és a sulira néztem, majd vettem egy mély levegőt és bementem. Kicsit szétszórt voltam. Mindig megijedtem valami miatt és kezdett a nap végére elegem lenni ebből. Mikor Cole értemjött meg is jegyezte.
- Minden oké?
- Mi? Ja, igen. Minden oké, csak... - fújtam egy nagyot.
- Nem kell aggódni. Minden rendben.
- Tudom, de nem kell mellém védelem. Én is meg tudom véden magam, tényleg.
- Brian csak szeretne biztonságban tudni.
- Tudom. - mondtam és ez tényleg jól esett, de nem akartam, hogy aggódjanak miattam.
- Hozzánk - kérdezte miután kifordultunk az utcából.
- Nem. Most haza kell mennem.
- Akkor hajrá.
Egy darabig nem beszélgettünk. Nem féltem, de nem éreztem magam biztonságban, ezért inkább megpróbáltam elterelni a figyelmem.
- Aby?
- Otthon - mondta kicsit szomorkásan.
- Minden rendben - kérdeztem érdeklődve.
- Igen, csak mostanság sokat dolgozik.
- Értem. Beszélj vele - próbáltam segíteni neki.
- Én csak nem akarom, hogy baja essen. Szeretem.
Ez olyan aranyos volt, ahogy bevallotta. Olyan boldogok együtt.
- Mióta vagytok házasok - kérdeztem.
- Nem vagyunk házasok. Eljegyeztem, de nem akartunk addig esküvőt tartani, míg Brian kivan.
Meg tudom érteni őket. Tudták milyen rossz neki, ezért nem akarták mégjobban tetézni. Beszélni fogok Briannel, ha megjött. Tudom, hogy nem akarná, hogy sokáig így éljenek.
- Itt is vagyunk. - Eszméltem fel a hangjára. Kinéztem és tényleg otthon voltunk már.
- Köszi a fuvart.
- Akkor reggel.
- Rendben, szia. Ja, Cole, vigyél valam szép virágot Abynek! Azt hiszem örülne neki.
- Köszi a tippet - indult el.
Remélem hamar sikerül megtartani az esküvőjüket. Tudom, hogy így is boldogok, de azt is tudom, mennyire vágynak erre.

6. fejezet Hiány

Reggel úgy ébredtem, hogy Brian még mindig mellettem alszik. Azt hittem nem lesz ott, mikor én felébredek. Közelebb bújtam hozzá és hallgattam a lélegzését. Mivel még alszik, úgy sem érezheti, ezért közelebb húzódtam hozzá és megcsókoltam a nyakát. Éreztem, hogy megmozdul, de nem gondoltam, hogy fent van, erre a következő percben hirtelen rajtam feküdt. Ránéztem és láttam, hogy mosolyog.

- Ez tetszett? - kérdezi halkan.

- Azt hittem alszol - suttogtam alig hallhatóan. Ha pirulni tudnék, most vörös lenne a fejem. Zavarban voltam.

- Téged néztelek. Már régóta fent vagyok - hozta a tudtomra.

Nem válaszoltam, csak őt néztem. Elvesztem a tekintetében. Szeretem, jöttem rá hirtelen. Alig ismerem és elég gonosz volt velem, de beleszerettem. Simogatta az arcom és a hajam, majd lehajolt és megcsókolt, úgy mint még soha senki. Főleg ha azt nézzük, hogy ő az első, akivel csókolózom. Simogattam a feszes izmait. Nem akartuk elengedni egymást és a keze már a pólóm alatt kalandozott, mikor kopogtak. Vett egy mély levegőt és a homlokát az enyémnek támasztottam, de a szemét behunyva tartotta.

- Igen? - szólt ki enyhén mogorván.

- Beszélhetünk Brian? Fontos - hallottuk Cole hangját az ajtón túlról.

- Megyek - támaszkodott a karjára.

Adott egy forró csókot, felöltözött.

- Hozok reggelit - mondta és lement. Én hátradőltem az ágyon és kacagni kezdtem. Oh, istenem, az előbb majdnem lefeküdtünk egymással. Kezdtem örülni, hogy végre valami jó lesz az életemben. Eddig sosem volt senki, aki ilyet kihozott volna belőlem. Főleg nem úgy, hogy vámpírrá változtat.

De sajnos ez az örömöm addig tartott, míg vissza nem jött. Nem nézett rám, de megint visszahúzódott és kemény, hideg tekintettel mérte fel az utazótáskáját. Éreztem, hogy baj van.

- Tessék, egyél - nem nézett oda hova teszi, csak félig figyelt.

- Kérsz? - Próbáltam megmenteni a reggelünket, de nem engedte.

- Nem.

Elővett néhány ruhát és pakolni kezdett.

- Brian... - féltem a válaszától, ezért nem is folytattam a kérdést.

- Nézd... Megint el kell mennem pár napra.

- Hova?

- Nem mondhatom meg - hallottam a halk választ.

Istenem, miért?! A sírás kerülgetett. Mért kell elrontani a kedvem? Megérezhette, mert odaült mellém és megfogta a kezem.

- Nem hagylak el. Megígérem, hogy visszajövök.

- Igen - bólogattam, de igazán nem fogtam fel a szavait.

Csak azt éreztem, hogy megint elmegy és egyedül maradok.

- Kicsim... - simogatta meg az arcom, én pedig hirtelen hozzábújtam. Bármennyire nem akarom, neki attól el kell mennie. És miattam nem fog maradni, tudom.

- Nem ezt akartam - mondta halkan.

- Tudom - suttogtam a vállába.

- Kérlek, fogadd el ezt.

- Mit? - kérdeztem ránézve. Levette a nyakláncán levő gyűrűjét és az enyémre rakta.

- Brian - próbáltam ellenkezni, de igazán én sem akartam.

- Pár nap és jövök.

- Ugye nem lesz bajod? - kérdeztem nyugtalanul.

- Nem, ne félj. Kérlek ma még pihenj. Később hívlak, rendben?

Mit mondhatnék erre? Ha nemet válaszolok csak még rosszabbul fogja érezni magát.

- Rendben.

Megcsókolt és elment. Hallottam, ahogy beindítja a kocsiját és elhajt. Nem akartam, de zokogni kezdtem. Mért nem jön össze soha semmi nekem? Mért nincs soha egy nyugodt percem?

Csak feküdtem és a falat bámultam. Aby bejött egyszer a tálcáért.

- Kate, enned kell - mondta a teli tányérom láttán.

- Nem kérek - suttogtam.

- Na jó. Lent leszek, ha kell valami - indult le.

- Aby, én... - el akartam neki mondani, hogy mit érzek.

- Tudom, rájöttem - hát persze. Ő ne tudná? - gondoltam magamban. - És hidd el, ő is téged.

- Akkor mért ment el? És hova?

- Ezt neki kell elmondania - próbált megnyugtatni.

- De nem mond semmit! - mondtam kétségbeesetten. - Nem bízik bennem, de én bízzak benne! És az a nő.... - halkult el a hangom.

- Nem jön ide többet. Ettől nem kell félned!

- És ha ő megy hozzá? Nem élném túl. És nem kockáztathatok...

- Ő sem fog elmenni hozzá. Ha megjön megbeszéltek mindent. De most egyél, kérlek - nyomta meg az utolsó szót.

- Rendben - bólintottam, de nem lettem sokkal boldogabb.

Ettem egy keveset, lezuhanyoztam és lementem.

- Szia - köszönt rám Natalie.

- Helló.

- Jól vagy - nézett rám gyanakvón.

- Igen, fogjuk rá - mosolyt erőltettem az arcomra.

- Remek, akkor mehetünk is.

- Hova - kérdeztem értetlenül.

- Vásárolni - felelte egyszerűen Aby. - Ma csaj napot tartunk.

- Oh, de nekem nincs rá szükségem... - próbáltam kihúzni magam a dolog alól.

- Ne butáskodj, jól elleszünk - mondta még mindig mosolyogva.

Persze, gondoltam. Akinek megvan rá a pénze, annak nincs gondja ilyenekkel, de én megtanultam már nem vágyni semmire, mert tudom, hogy nem kaphatom meg. Mért kell kínozni?

- Rendben - bólintottam. Csak megelégszem azzal, ha látom őket vásárolni.

- Éljen - ugrándozott Aby, mint egy kislány. Néha nem igazán értem.

Kocsiba ültünk és elmentünk és be kell valljam, nem volt nehéz nem jól érezni magam. Mindig meg tudnak nevettetni.

Aztán Aby mutatott egy nagyon szép kosztümöt.

- Ez?

- Nem - ráztam a fejem. - Nincs szükségem rá.

- Tetszik?

- Igen, de nem kell.

- Fogadd el ajándékként. Na!!! - kérlelt, de nem engedhetek.

- Én...

- Ne mondj neki ellen, különben csak rosszabbul jársz - hallottam Natalie nyugodt hangját a hátam mögül. Mintha tudná, miért nem fogadhatom el.

- Rendben, akkor köszönöm - hagytam, hogy megvegye nekem a ruhát.

- Ma is nálunk alszol - kérdezte, miközben elhagytuk az üzletet.

- Igen, ha nem zavarok.

- Dehogy zavarsz - mondta Natalie mosolyogva.

- Rendben - nyugodtam meg. Legalább nem megyek az idegeikre.

Vásárlás után beültünk egy étterembe ebédelni. Beszélgetés közben megcsörrent a telefonom.

- Igen - szóltam bele.

- Szia - hallottam szerelmem hangját.

- Szia, megérkeztél - kérdeztem a reggeli dologra utalva.

- Igen, nem olyan régen. Minden rendben? Jól vagy?

Legszívesebben sírva fakadtam volna erre a kérdésre, de csak nyugodt hangon feleltem.

- Igen, a húgodtól most kaptam egy kosztümöt.

- Hol vagytok?

- Vásárolni. Beszélsz vele - próbáltam lerázni, mert fájt hallani a hangját.

- Most nem.

- Mikor jössz haza - kérdeztem csalódottan és nem rejtegettem a hangom.

- Még nem tudom. Kate... - mondta volna tovább, de félbeszakítottam.

- Egyszer majd elmondod, hogy hova jársz és miért?

- Egyszer el.

- Brian... - folytattam volna, de közbe vágott.

- Sajnálom, most mennem kell. Nálunk alszol?

- Igen, bár nincs sok értelme, ha nem vagy itt - mondtam kicsit duzzogva.

- Kérlek - sóhajtotta.

- Én is - fejeztem be a beszélgetést. - Később beszélünk. Szia - tettem le a telefont. Legszívesebben beleordítottam volna a telefonba, hogy bízzon bennem, de Natalie már így is aggódott miattam, ezért letettem róla. Sajnos Aby is észrevette a hangulat változásom és próbálta elterelni a figyelmem.

- Mi lenne, ha most sétálnánk egyet?

- Én inkább szeretnék hazamenni - válaszoltam halkan. Nem akartam megbántani őket, de nem éreztem magam jó társaságnak.

- Kate... - nézett rám.

- Kérlek, vigyél haza - ismételtem meg kérésem.

- Kate - mondta Natalie, de felháborodtam.

- Mért nem látja, mit tesz velem?

- Mert fél - mondta Aby.

- Én is félek! - tudtam, hogy ez nem rendes velük szemben.

- Kate, most próbálj kikapcsolódni. Lazítsunk, rendben? - kérte Natalie és mivel nem akartam elrontani a napjukat, belementem.

- Igen. Rendben. Akkor van egy jó ötletem. Gyertek - indultam a kocsihoz.

A kedvükért kizártam Briant az agyamból arra az időre, míg szórakoztunk és sikerült jól befejezni a napot. Elvittem őket korcsolyázni, ami mindkettőjüknek nagyon tetszett.

- Hey, Kate! Ez csodás... - nevetett Aby.

Persze eleinte kicsit nehezen ment nekik, de nem kellett hosszú idő és belejöttek. Én pedig Brianre gondoltam, ha nem voltak a közelemben.

5. fejezet Vallomás

Aby keresett, mikor eljöttem.
- De hát... hova?
- Elment. Megértem. Nem kockáztathat a testvérei miatt - mondta Natalie.
- Istenem Brian - emelte égnek a kezeit.
- Neki ennél több kell
- Értem én. És Brian is fogja.
- Rendben - vonta meg a vállát.
Teltek a napok és egyre gyengébb voltam. Egyik nap iskolából hazaérve a szobámban nagyon rosszul lettem és küszködve hívtam fel Abyt.
- Aby, én... - mondtam volna, de nyögésbe fulladt.
- Hey!
- Nagyon rosszul vagyok. Kérlek! - fogtam könyörgőre.
- Megyek - letettem a telefont és az ágyon fekve vártam rá.
De nem gondoltam, hogy Brian jön értem.
- Aby - kérdeztem suttogva, miközben kivitt a kocsihoz.
- Otthon vár. Jézusom, szörnyen nézel ki.
- Kösz, dolgoztam érte.
- Sietek.
- Oké.
Láttam rajta, hogy aggódik, ezért megfogtam a kezét, pedig nem akatam újabb kapcsolatot vele. Túlságosan össze tudná törni a szívem, ezt pedig pillanatnyilag nem engedhetem meg magamnak.
- Azért ennyire nem kell sietni - nyögtem mikor bevett egy éles kanyart.
- De kell... - továbbra sem engedte el a kezem.
Hozzájuk érve ölbe vett és felvitt. Natalie utánunk sietett.
- Kate...
- Jól vagyok - próbáltam mosolyogni, de nem jött össze.
Nem akartam, hogy az a szép arca szomorú legyen a hülyeségem miatt.
- Brian, ezt itasd meg vele - adott egy poharat neki és lement.
- Idd meg - nyomta a kezembe a poharat.
Már nem aggódott, mérges volt. Megittam és újratöltötte, aztán megint. Lassan jobban lettem, de rámtört a fáradtság. Megláttam, hogy bejön az a nő, akivel ő múltkor itt hempergett és elfogott a méreg.
- Szivi...
- Menj el - Brian szinte köpte a szavakat.
Megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült. Hát tényleg nem veszi észre, hogy nekem ezzel fájdalmat okoz?
- Feküdj vissza - dörrent rám.
- Nem - makacskodtam.
- Az istenit! Hát ennyire haragszol rám? Hogy nem törödsz a szükségleteiddel sem!?
- Nem érdekelsz - vetettem oda és sikerült felállnom.
- Kate...
- Már másodjára látom itt ezt a nőt! Nem gondolod, hogy felér egy pofon vágással, ha tudom, hogy nemrég még itt hemperegtél vele? Minek nézzem, ha nem akarsz? Mert mindegy mivel próbálkozom, hogy észrevedd, mit érzek, nem figyelsz! Erre semmi szükségem. - fakadtam ki. Nem tudtam tovább magamban tartani. Percekig néztem csenben, de nem válaszolt.
- Hazamegyek - mondtam határozottan.
- Ne, kérlek ne menj el - hallottam a kétségbeesést a hangjában.
Két lépéssel előttem termett, térdre borult és arcát a hasamba fúrta.
- Ne hagyj el - esdekelt.
Simogattam a haját, míg megnyugodott. Mikor felállt, megfogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
- Nem akarlak elveszteni téged is - kezdte halkan. - Ezért voltam inkább bunkó. Nagyon fontos vagy nekem és a múltkor sem akartalak itt hagyni, de muszáj voltam. Nem akartam fájdalmat okozni, de mégis sikerült - elfordult és úgy folytatta. - Tudod, mikor a feleségem meghalt, akkor magam alatt voltam. Direkt kerestem a bajt. Hónapok óta figyeltelek, mert apám azt mondta. Nem tudtam, hogy nekem szántak. Sok mindent láttam és sok mindentől megvédtelek volna - nézett újra rám.
Kereste az arcomon a jeleket, hogy elhiszem-e a mondottakat.
- Tudok magamra vigyázni, de azért köszönöm - léptem hozzá közelebb.
- Pihenj le, kérlek. Gyenge vagy.
- Itt leszel - kérdeztem félénken. Meg kell valljam, még mindig féltem, hogy újra elmegy.
- Végig - simogatta meg az arcom.
- És az a nő - kérdeztem a történtekre utalva.
- Soha többé nem fogjuk látni.
- Ígéred?
- Igen, de most feküdj le - nyomott le gyengéden az ágyra.
Lefeküdtem, mert tényleg gyengének éreztem magam, bár nem voltam biztos Brianben. Nagyon kimerült voltam, ezért hamar el is aludtam. Egyszer felébredtem és egyedül voltam. Biztos csak dolga van és sikerült könnyen visszaaludnom. Éjjel megint felébredtem, mert Brian még mindig nem volt mellettem. Elindultam le, hogy megkeressem és Tommal futottam össze a konyhában.
- Kate, jól vagy - kérdezte és összeráncolta a homlokát.
Bárcsak nekem is ilyen édesapám lett volna - futott át a fejemen. Olyan erősnek tűnik és a szemei is nyugodtan csillognak. És még a több napos borosta is jól áll neki.
- Igen - válaszoltam halkan. - Brian?
- Az edzőteremben - válaszolta halkan.
Legszívesebben átöleltem volna, amiért olyan jók hozzám, de nem tettem. Viszon eszembe jutott, hogy nem tudom hol az edzőterem.
- Az merre van - kérdeztem mielőtt továbbindultam volna.
- Lent - válaszolta mosolyogva és felment.
Vártam egy kicsit és lementem. A lépcső aljára érve már hallottam a tompa puffanásokat. Mikor megláttam elállt a lélegzetem is. De gyönyörű - gondoltam. Az izmos, meztelen felsőtestén csak úgy csillogott a veríték és ahogy mozgott... Istenem. Meg akartam érinteni.
- Ilyet is szoktál csinálni - kéredztem miután előreléptem a sötétből és már eleget gyönyörködtem látványában.
Megfordult a hangom hallatán és egy ideig csak néztük egymást miközben zihálva vette a levegőt.
- Nem alszol - kérdezte kissé rekedt hangon.
- Nem voltál mellettem - hajtottam le a fejem.
Vártam, de nem válaszolt. Már indultam volna fel, mikor egyszer csak észrevettem, hogy ott áll előttem. Így sokkal magasabb és sokkal szélesebb volt nálam. Izmos teste és gyönyörű szeme csak úgy szikrázott. Egy hang se jött ki a torkomon.
Hirtelen odahúzott magához és átölelt, én pedig szorosan hozzábújtam és élveztem forró testének melegét.
- Feküdj vissza - suttogta a fülembe.
- Feljössz te is - néztem kérlelőn a szemébe.
- Csak lezuhanyzom - indultunk fel.
- Rendben.
Fent én visszafeküdtem az ágyba és vártam, míg ő zuhanyozott. Negyed óra múlva mellém feküdt és odabújtam hozzá.
- Itt vagyok, ne félj - suttogta és éreztem, hogy a hajam simogatja.
- Brian - emeletem fel a fejem a mellkasáról.
- Igen?
- Hány éves vagy?
- 26 - simogatta meg az arcom.
- Értem - bólintottam és visszabújtam hozzá.
Éreztem, hogy valami megváltozott benne. Végre nem féltem, hogy elveszítem. És nyugodtan aludtunk egymás karjaiban..

4. fejezet Vallomások

- Na, mi történt - kérdeztem.

- El akar menni. Összepakolta a cuccait.

Ennyit mondott. Nem igazán értettem, míg oda nem értünk. Kiszálltunk és láttam, hogy a kocsiába pakol. Odarohantam hozzá.

- Mért keltél fel? Eltört két bordád is!

- Túlélem - vont vállat, de látszott rajta, hogy ez is fájdalmat okoz neki.

- Hova mész?

- El.

- Brian - álltam meg.

Felém fordult és megfogta az arcom.

- Vigyázz magadra, kicsim - suttogta miközben egy pillantra sem vette le rólam a szemét.

- Nem. Fejezd be ezt a marhaságot és feküdj vissza - mondtam haragosan.

Nem lehet ennyire ostoba.

Beszállt a kocsijába és elindult. Kiálltam az utca közepére és zokogva néztem, ahogy elhajt.

- Ne menj el, kérlek! Kérlek, te ne hagyj el - suttogtam letörten.

S

űrűn esett a hó és láttam, bár alig, hogy lefékez a kocsi és kiszáll belőle. Az autó mellett állt én pedig odarohantam és hozzábújtam.

- Ne sírj! Miattam ne - nyugtatott meg.

- Brian, én...

- El kell intéznem valamit.

- De megsérültél. Ne menj el - kérleltem tovább.

- Vissza fogok jönni. Megígérem.

- Kérlek, gyere vissza velem.

- Nincs rajtad kabát. Meg fogsz fázni - melegítette a karjaim.

- Kérlek.

- Muszáj. Hidd el vigyázni fogok.

- Mint legutóbb? - kérdeztem elkeseredve.

- Nem lesz baj.

- Megígéred?

- Meg, de te is ígérd meg, hogy sokat leszel nálunk.

- Ígérem - bólogattam.

Lágyan megcsókolt és hátrébb lépett.

- Menj vissza. Hideg van.

- Rendben.

Megsimogatta az arcom és visszaszállt, én pedig visszamentem Abyhez.

- Na?

- Majd visszajön.

- Hazavigyelek?

- Nem, viszont szeretnék itt aludni.

- Nem gond, gyere.

Felmentem a szobájába. Fáradt voltam, ezért lefeküdtem az ágyába. Éreztem az illatát. Istenem, már most hiányzik! Az

ő képével magam előtt aludtam el. Reggel korán ébredtem, suliba mentem, délután pedgi Aby jött értem.

- Szia, baj van?

- Nincs.

- Ugyan Kate, látni rajtad!

- Csak fáradt vagyok. Semmiség.

- Menjünk.

Elég gyorsan vezetett, amit nem bántam. Beérve Natalie jött elénk.

- Kate, este vacsorázni megyünk. Velünk jösz?

- Hát nem is tudom...

- Kérlek - olyan aranyosan kérlelt Aby, hogy nem tudtam ellent mondani.

- Rendben, megyek.

- Éljen!

Beszélgettünk, a legtöbbet rólam, és kaptam egy szép ruhát a vacsorához. Bár én nem szoktam ruhát hordani, de ez kifejezetten tetszett. És hát kinek ne tetszene egy Dolce & Gabbana ruha? A vacsora egy elegáns étteremben volt és jól éreztem magam, viszont kés

őn értünk haza. Nem akartam hazamenni, ezért megint ott aludtam. De amint elaludtam meglátogatott egy sok rémálom, amiből reszketve ébredtem. Az órára néztem, de megállt, így lementem.

Natalie lent volt már.

- Kate, jól vagy - kérdezte zilált állapotom láttán.

- Én... csak rosszat álmodtam. Mennyi az id

ő?

- Reggel 7.

- Sajnálom - vontam meg a vállam.

- Hiányzik, igaz?

- Nagyon. De nem akart nekem itt maradni. Nem is érez irántam semmit.

- Mert fél újra érezni. De meg fogja nyitni neked a szívét.

˝Igen, abból nekem b

őven kijutott˝- gondoltam szomorúan.

- Vagy nem. Már nem tudom. Egyik percben gyengéd, a másikban hideg és visszahúzódó.

- De te nem félsz t

őle, ha dühös. Ő pedig még nem látott téged teljesen dühösnek.

- Ahhoz sok kell - nevettem fel.

- Pihenj még.

- Köszönöm - és visszamentem a szobába.

Sikerült visszaaludnom és kés

Aby keresett, mikor eljöttem.

- De hova... - tárta szét a kajrait.

kockáztathat a testvérei miatt.

- Istenem Brian!

- Neki ennél több kell.

- Én értem, és Brian is fogja.

- Rendben - sóhajtotta Natalie.

Teltek a napok. Én pedig egyre gyengébb voltam. A suliban voltam, mikor rosszul lettem. Felhívtam Abyt.

- Aby én...

- Hey!

- Nagyon rosszul vagyok - suttogtam erőtlenül.

- Megyek - tette le a telefont.

Vártam és vártam, de nem tartott sokáig, hogy Brian értem jött.

- Aby - kérdeztem.

- Otthon vár. Jézusom, szörnyen nézel ki.

- Kösz - nyögtem.

- Sietek, rendben?

- Igen - bólogattam.

Láttam rajta, hogy aggódik. Megfogtam a kezét pedig nem akartam újabb kapcsolatot vele. Túlságosan össze tudná törni a szívem. És ezt pillanatnyilag nem engedhetem meg magamnak.

- Azért ennyire nem kell sietni - próbáltam viccelni, mikor élesen vett be egy kanyart.

- De kell.

Nem engedte el a kezem. Még akkor sem, mikor odaértünk hozzájuk és ölben vitt be.

- Kate... - simogatta meg az arcom Natalie.

- Jól vagyok - próbáltam mosolyogni, de nem jött össze.

- Brian, ez itasd meg vele - adott a kezébe egy poharat és egy zacskót.

Felvitt és lefektetett.

- Tessék, idd meg - nyomta a kezembe a poharat.

Most nem aggódott, hanem dühös volt. Megittam és újra töltötte. Lassan jobban lettem viszont fáradtabb. Megláttam, hogy bejön az a nő, akivel a múltkor itt hemperegtek.

- Szivi...

- Menj el - szürte a fogai közt.

Megpróbáltam felállni. Hát tényleg nem veszi észre, hogy ezzel fájdalmat okoz?

- Feküdj vissza - szólt rám mérgesen.

- Nem.

- Az istenit - csattant fel - hát ennyire haragszol rám? Hogy nem törődsz a szükségleteiddel sem?!

- Nem érdekelsz.

- Kate...

- Már másodjára látom itt ezt a nőt - emeltem fel a hangom. - Nem gondolod, hogy felér egy pofonvágással, ha tudom, hogy nemrég még itt hemperegtél vele? Minek nézzem, ha nem akarsz? Mért szenvedjek, ha nem vagy velem? Mert mindegy mivel próbálkozom, hogy észrevedd mit érzek, nem figyelsz. Erre semmi szükségem. - percekig csendben figyeltem és próbáltam visszatartani a könnyeim. Mikor nem szólt én szóltam.

- Hazamegyek - mondtam határozottan.

- Ne. Kérlek, ne menj el - kiáltott kétségbeesetten. Térdre borult és az arcát a hasamba fúrta. - Ne hagyj el - suttogta megtörten.

Simogattam a haját. Milyen dús. Mikor felállt, megfogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.

- Nem akarlak elveszteni téged is, ezért inkább voltam bunkó, mint... Nagyon fontos vagy nekem. És a múltkor sem akartalak itt hagyni, de muszáj voltam. Nem akartam neked fájdalmat okozni, de mégis sikerült. Tudod, mikor a feleségem meghallt, akkor magam alatt voltam. Direkt kerestem a bajt. Hónapok óta figyeltelek. Sok mindent láttam és sok mindentől megvédtelek volna - vallotta be végre az érzéseit, amitől nekem pillangők verdestek a hasamban.

- Tudok magamra vigyázni. De azért köszönöm - mosolyogtam rá.

- Pihenj le, kérlek. Gyenge vagy.

- Itt leszel - kérdeztem ijedten.

- Végig - nyugtatott meg felőle.

- És az nő - kérdeztem vonakodva. Féltem a válaszától.

- Soha többé nem fogjuk látni - ígérte meg, amit annyira vártam már. - Feküdj vissza.

Lefeküdtem, bár nem voltam biztos Brianben. Nagyon kimerültem, így hamar álomba merültem.

őn kelnem. Viszont nem maradhatok itt. El kell mennem. Ez így nem fog menni. Lementem. A többiek még aludtak és Nataliet sem láttam sehol. Így eljöttem.

3. fejezet Nehézségek

Elindultam le. Nem foglalkoztam senkivel, könnyeztem. Gyalog indultam el, mert nem akartam tovább ott maradni. Nem néztem merre megyek, de észrevettem, hogy rossz irány. Ettől végképp kétségbeestem, összerogytam és zokogni kezdtem. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállaimon. Nem kellett szólnia, tudtam, hogy Brian az. Ölbe vett, én pedig odabújtam hozzá. Éreztem, hogy kocsiba szállunk és elindul. Nem ő vezetett. Visszavitt magukhoz a szobájába. Azt hittem megint egyedül hagy. De nem. Leültünk az ágyra és betakart. Nem mondott semmit, szavak nélkül is tudta mit szeretnék. Ölelt és simogatott, míg el nem aludtam. Nem tudom mikor, de mellette ébredtem. Ő is aludt. A rolót leengedte. Ezek szerint este van. Felültem. Még mindig ruhában voltam. Aztán ránéztem Brianre és láttam, hogy engem figyel. Kínosan éreztem magam a hiszti miatt.

- Sajnálom a történteket. Nem kellett volna kiabálnom.

- Felejtsd el. Érthető.

Eszembe jutott, hogyan hempergett itt a nővel és mintha kitalálta volna mire gondolok, ő válaszolt.

- Lecseréltem az ágyneműt és elégettem.

Felült. Olyan közel voltunk egymáshoz.

- Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem a tegnap esti viselkedésemért. De féltem, hogy baj lesz, és nem leszek ott, hogy megvédjelek.

- Felejtsd el, érthető.

Elmosolyodott. Istenem, de édes!

- Adok egy pólót, hogy abban aludj.

Kimászott az ágyból és hozott nekem egyet. Kimentem a fürdőszobába és felvettem. Visszamentem és lefeküdtem.

- Holnap dolgom van. Le kell mennem a kocsmába.

- Miért?

- Beszélnem kell valakivel.

- Azzal, akivel veszekedtél?

- Igen. A barátom és tisztáznom kell vele egy félreértést.

- Nem akarom, hogy odamenj.

- Muszáj. És otthon is dolgom van.

- Maradj itt. Velünk.

Ha azt kérte volna, hogy vele maradjak, igen lett volna a válaszom. De nem akarja, ahogy engem sem. Aztán odahúzott magához és szorosan összebújva aludtunk. Reggel megint arra ébredtem, hogy eltűnt. Felöltöztem és indultam volna le, mikor bejött. Láttam rajta, hogy dühös. Megint hideg és komor volt a tekintete.

- Mi történt?

- Nem fontos.

- Brian.

Rám nézett, odalépett hozzám és megfogta az arcom.

- Ma el kell mennem pár napra. Arra kérlek, vigyázz magadra, és ha baj van, Aby segít.

- Rendben. Haza mehetek?

- Igen.

Ellépett tőlem és más felé nézett. Erre én gondolkodás nélkül odabújtam hozzá, ő pedig átölelt.

- Vigyázz magadra.

Nem tudom mért kértem, de rossz érzésem volt. Ekkor kopogtak.

- Igen?

- Kate, ha kész vagy, mehetünk.

- Rendben.

Az ajtóhoz mentem.

- Kate.

- Igen?

Odajött hozzám és megcsókolt. Nem akartam, hogy abba hagyja. Ez a szenvedély… Aztán elengedett és megsimogatta az arcom. Lementem Abyhez.

- Mehetünk.

Natalie odalépett hozzám.

- Ha baj van, hívj fel minket nyugodtan. Rendben?

- Igen, köszönöm.

Lejött Brian is, de nem nézett rám. Esdekelve néztem Abyre, aki értette és utána ment. Közben kimentünk a kocsihoz, aztán Aby odajött az ablakhoz.

- Brian visz haza, rendben?

- Igen.

- Valamikor összefuthatunk, ha gondolod.

- Rendben, majd hívlak.

Brian beszállt.

- Szia.

- Szia.

A kocsiban nem szólt egy szót sem. Mikor odaértünk hozzánk, akkor fogta meg a kezem.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok tőled semmit.

- Mi történt veled, ami miatt ilyen kiábrándult lettél?

- Semmi.

- A semmiért nem szokták elrejteni az érzéseiket.

- Meghalt valaki, aki a legfontosabb volt az életemben. A feleségem.

Na, erre köpni-nyelni nem tudtam. Oh, istenem. Ezt még én sem überelhetem. Irántam sosem fog olyan mélyen érezni. Nem szóltam, csak kiszálltam az autóból és a kapuhoz indultam. De utánam jött és visszatartott.

- Ezért nem akarom, hogy bajod essen.

- Tudok vigyázni magamra.

- Tudom. Nos, szép napot.

- Kösz.

Megsimogatta az arcom.

- Azért vigyázz magadra! – mondta és elmosolyodott.

Ritkán mosolygott, de jól állt neki. Visszament a kocsihoz és elhajtott.

Teltek a napjaim. Suliba jártam és megtartottam a tikom. Viszont egyedül éreztem magam, ezért egyik szünetben felhívtam Abyt.

- Szia, mi újság?

- Szia. Tudunk találkozni valamikor?
- Persze. Minden rendben? - kérdezte gyanakodva.
- Nem tudom.
- Suliban vagy?
- Igen, még van két órám.
- Érted megyek, rendben?
- Köszönöm. Biran hazaért már?
- Nos, igen.
- De?
- Nincs jól.
- Mi? Ezt hogy éred -kérdeztem a torkomban dobogó szívvel.
- Hát... Majd meglátod. Oké?
- Igen. Jó.
- Akkor két óra múlva – búcsúzott.
- Igen, szia.

Letettem. Hát ezt éreztem. Kértem, hogy vigyázzon magára, de nem tette. A fene essen belé! A következő két órát ellazultam. Nem tudtam odafigyelni.

Mikor kiléptem a sulikapunk, már láttam Abyt és beszálltam.
- Szia. Jó látni téged!
- Téged is.
- Na?
- Semmi, minden oké.
- Akkor mehetünk.

Elmentünk hozzájuk, és Natalie már várt minket.
- Kate – ölelt meg.
- Üdv.
- Jó látni. Ezt idd meg.

Nem tudom, honnan tudta, hogy vérre van szükségem. Elfogadtam, mert kellett. Épp megittam, mikor kiáltást hallottam fentről.
- Ez...
- Brian, megsérült.

Nem foglalkoztam semmivel, odaadtam a poharam Natalienak és ferohantam. Bementem a szobájába. Tom be akarta kötözni az oldalát.
- Azt a rohadt!- káromkodott egy sort.

A szívem a torkomban dobogott miközben közelebb léptem.
- Engedj ide – kértem Tomot.
- Nem hiszem, hogy...
- Csináltam már ilyet.

Odébb lépett. Én meg leültem Brian mellé.
- Eltört – állapítottam meg, de nem néztem a szemébe.

Bólintott és elkezdtem bekötni, mire felszisszent.
- Bocsánat. Hunyd le a szemed és próbálj lazítani.
- Rendben – nyögte.

Sikerült bekötnöm az oldalát.
- Fordulj meg. De lassan – adtam a következő utasítást.

Megfordult és láttam vérezni a hátán egy elég mély vágást. Megijedtem és ő ezt megérezte.
- Ne mozogj, kérlek!
- Kate...

Miután azt is bekötöttem, Tom adott egy poharat.
- Ezt itasd meg vele.
- Rendben. - közben lement és kettesben maradtunk.

Megitta és letette a poharat.
- Elmondod, mi történt?
- Nem.
- Rendben - válaszoltam.

Felálltam, de megszédültem.
- A fene, Kate...
- Ne, jól vagyok - húzódtam el.

Kimentem. Lent vártak a többiek a nappaliban.
- Aludni fog.
- Kate, köszönöm.
- Nincs mit. Most haza kell mennem.
- Elviszlek - állt fel Aby.

Hazavitt.
- Nem akarata, hogy így lásd. - szólalt meg a kapu előtt.
- Mindegy. Nem bízik bennem. És addig én nem segíthetek neki.
- Kate, ugye holnap is eljössz!
- Igen, ha értem jössz a sulihoz.
- Ott leszek.
- Szia.

Kiszálltam és bementem. Lefoglaltam magam, hogy ne aggódjak érte. Este csörgött a telefonom.
- Igen?
- Kate, baj van. Brian... Itt vagyok nálad.

Kirohantam és beszálltam.

2. fejezet Elfogadás

- Mért én?

- Te voltál, akit már régen figyeltünk. Meg kellett tennem.

- Még mindig nem értem. Én nem tudok semmivel szolgálni.

- Úgy gondolták, hogy te majd jó hatással leszel rám.

- Mert?

- Az utóbbi időben kicsit megvadultam.

- Ha valamit meg szeretnél tudni, a húgom kérdezed. Ő tud neked segíteni.

- És te?

- Női ügyekben nem. De tessék, ezt idd meg. Jobban leszel.

Felültem és inni kezdtem. Tudtam, hogy nem üdítő, ahhoz túl sűrű. Nem tudtam letenni, vér volt és nekem szükségem volt rá. Mikor megittam, újra töltötte.

- Csak lassan.

- Én...

- Nyugi. Minden rendben. Most aludj.

- Itt leszel?

- Lent.

- Rendben.

Lement. Ott feküdtem az ágyán, éreztem az illatát és mély álomba süllyedtem. Arra ébredtem, hogy valaki kopog és Aby jött be.

- Szia. Hoztam neked ruhát és törölközőt. Ott a fürdő - mutatott egy ajtóra a szobában - és itt van még néhány női dolog.

- Oh, köszi. Amúgy mennyi az idő?

- Este 6.

- Oh istenem, haza kell mennem. A testvéreim...

- Nyugi, miután lezuhanyoztál hazaviszlek aztán visszajövünk ide.

- Köszi. Brian?

- Lent. Szóljak neki?

- Miért én? Elég rossz az életem.

- Ezt tőle kérdezd. Most lemegyek. Gyere le, ha kész vagy.

Lement. Felálltam és átmentem a fürdőbe. Szép volt, de túlságosan vonzott a víz ahhoz, hogy rendesen körbenézzek. Lezuhanyoztam és hajat mostam amilyen gyorsan tudtam. Felöltöztem és lementem. Mintha megérezték volna a jelenlétem mind egyszerre fordultak felém.

- Bocsánat.

- Oh basszus! A haj szárító. Gyere odaadom.

Felmentünk.

- Jól áll a kosztüm.

- Köszi. Nem szoktam ilyet hordani.

- Akkor keresek neked valami kényelmesebbet.

Eltűnt. Elkezdtem szárítani a hajam, mikor visszajött.

- Itt is van. Ez kényelmesebb lesz.

Letett az ágyra egy farmert és egy bő ujjú pólót.

- Köszi.

Azzal lement. Befejeztem a haj szárítást és újból lementem. Most nem nézett rám mindenki, csak Brian. Istenem a szeme! Hirtelen odajött hozzám és megállta előttem. Csak őt néztem. Aztán Aby megköszörülte a torkát, mire ránéztem.

- Mehetünk?

- Persze.

- Hova?

- Hazaviszem, hogy lássa a testvéreit.

- Menjünk.

Brian szeme újra elsötétült és most hidegen nézett rám. A kocsiban csöndben voltam és próbáltam megemészteni a történteket.

- Van valamilyen szabály, amit nem szeghetek meg?

- Hát azon kívül, hogy senki nem tudhatja meg... Majd máskor elmondom. Itt vagyunk.

Bementünk. Magamban azért imádkoztam, hogy ne legyen semmi.

- Hát minden oké. Mehetünk.

- Nem lehet. Itthon kell maradnom.

- De... Ez nem jó ötlet. Brian mérges lesz.

- Nem érdekel mi lesz. Én ma itthon alszom.

- Rendben, akkor itt alszom nálad. Felhívom Colet, hogy hozza el a cuccaim.

Telefonált.

- Mindjárt itt lesz.

Kint vártuk. Nem gondoltam, hogy Brian vele lesz. Kiszállt és odajött hozzám.

- Mit művelsz?

- Semmit. Itt lakom.

- Nem. Nálunk a helyed.

- Na ezt most felejtsd el. Hogy parancsolsz. Nem félek tőled. És nem mondod meg mikor, mit csináljak. Tökéletesen tudod mért nem akarok elmenni, ugye? Ha már figyeltél, nincs előtted titkom. Ma itthon alszom, ha tetszik, ha nem.

- Kate...

Ránéztem Abyre.

- Minden rendben.

Utána Brianre pillantottam és egy pillanatig azt éreztem, hogy félt. De megint ellépett és visszaszállt a kocsiba.

- Reggel Aby elhoz hozzánk.

Nem bólintottam. Aby elköszönt Coletól és bementünk.

- Mond csak, miért ilyen?

- Brian?

- Igen.

- Hát... Erről vele kell beszélned. Csak annyit mondhatok, hogy nagy pofont kapott az élettől.

Sokáig beszélgettünk a dologról. Aby elmondott nekem pár trükköt. Reggel a szokásos időben ébredtem. Aby nem volt a szobában. Kimentem és hallottam, hogy anyával rólam beszélgetnek.

- Szia.

- Jó reggelt.

- Mondtam anyukádnak, hogy ma nálunk leszel és ott is alszol.

- Mi?

- Mondtam, hogy családi buli lesz és téged is meghívtalak.

- Oh, aha.

Felöltöztem és megkávéztam.

- Mehetünk?

- Most?

- Igen. Brianék már várnak.

Nem hiszem el. Mérges lettem. A kocsiban direkt meg sem szólaltam.

Odaértünk hozzájuk és bementünk.

- Nem rángathattok el csak úgy otthonról! - csattantam fel.

- Csak a te érdekedben, amíg tisztázod a dolgokat Briannel.

- Ő hol van?

- Még alszik.

Felsiettem és kopogás nélkül benyitottam. Épp egy nővel hancúrozott.

- Te! - rákiabáltam.

- Ki ez?

- Senki.

- Kifelé! Tűnj el innen!

A nő kiment és odaléptem az ágyhoz.

- Elegem van abból, hogy zsinóron rángatsz! A testvéreim fontosak nekem és nem rángathatsz el mellőlük kedvedre! Különben sem akarsz semmit tőlem, így nincs jogod megszabni mit tegyek! Értve? És most hazamegyek.

- Nem.

- Mi?

- Nem mész sehova.

Felállt. Magasabb nálam sokkal és izmosabb és... Hátráltam 2 lépést.

- Nem érdekel a véleményed.

- Megtiltom, hogy elmenj.

- Hogy mit? Ezt nem értettem jól. Megtiltod? Jól figyelj ide. Te semmit nem tilthatsz meg nekem! - dühös voltam rá.

1. fejezet Különös Szilveszter

Szilveszter volt. Tudom, mert eddig nem volt jó szilveszterem. A 19 év alatt, amit eddig éltem, csupán kétszer töltöttem távol a szilveszterem. Nem azért, mert akartam, vagyis azért is, de végig bennem volt a félsz a testvéreim miatt. Ilyenkor a szüleim mindig ittak. Ezt nagyon utáltam. Ezért nem szerettem a többieket otthon hagyni. Ha anya nem ivott, akkor nem volt gond. És most nem ivott, még apám sem. Ez viszont örömmel töltött el. Az volt a terv, hogy a nővéremék nálunk Szilvesztereznek. Én kivételesen a húgommal mentem le "kocsmázni". A bátyjám csinálta a zenét, így beengedtek minket. Hát nem volt nagy buli, mit ne mondjak. Sokan voltak, sokat ittak. Ott volt ő is. Direkt kerültem, pedig tudtam, hogy észrevett, mert lopva őt figyeltem. Már 2 éve ez megy. Pont mielőtt léphettem volna, ő összejött egy ribivel. Teljesen belezúgott. Így aztán semmi esélyem nem volt. Vagy ki tudja? Féltem, hogy elvesztem a barátságát, ha kitálalok neki az érzéseimről. Nem egy asztalnál ültünk. Bár fájt, de jól éreztem magam. Táncoltam és nevettem a hülyéken. Kifele mentem telefonálni, mikor véletlenül neki mentem.

- Bocsi!

- Semmi gond. Helló!

Váltottunk két puszit és nem mertem ránézni.

- Hova mész?

- Csak ki.

- Aha. Figyelj, beszélnünk kéne.

- Rendben.

Kijött velem. Hátra mentünk az udvarra, mert az utcán sokan voltak. Befejeztem a telefonálást és rákérdeztem.

- Minden rendben?

- Figyelj, mondott nekem valaki valamit és tudni akarom, hogy igaz-e.

- Mit?

- Igaz, hogy szerelmes vagy belém?

Köpni-nyelni nem tudtam. Na most mi legyen? Gyerünk, hazudj! Egyszer már megtetted, most is menni fog, gondoltam. De mielőtt észbe kaptam, kiszaladt a számon.

- Ki mondta el?

- Az lényegtelen. Igaz, ugye?

- Nem érdekes.

- Már hogyne lenne az! Kate nézd, én... Itt van Nora és...

- Nem érdekel. Hagyd abba!

- Tudod, hogy te vagy a második legfontosabb nekem, de...

- Fejezd be! Az igazat akarod? Hát most megkapod. Igen. Szeretlek. És? Változtat ez valamin? Nem. Akkor meg mindegy.

- Nem az!

- Ne kezd! Menj vissza a barátnődhöz és hagyj engem békén!

Csattantam fel. Azt hittem elsüllyedek. Ha ez a bátyjám fülébe jut... Nem éreztem előre. A falnak támaszkodva álltam, hirtelen felém fordult és megcsókolt. Nem tudtam ellenállni. Viszonoztam a csókját és közben azért imádkoztam, hogy igaz legyen. Mikor elengedett csak annyit mondott:

- Várj itt. Visszajövök.

Visszament a helyiségbe, én még mindig a földet bámultam. Istenem, mit tettem! De nem bántam meg.

Aztán a semmiből valaki előttem termett.

- Sajnálom, a te érdeked. - suttogta a fülembe.

Aztán azt éreztem, hogy a fogait a nyakamba vájta, és ahogy jött úgy el is ment. Elkezdett fájni a nyakam, majd egyre lejjebb. Elindultam be,de alig láttam valamit. Mire bukdácsolva odaértem az ajtóhoz, ő kilépett és a karjaiba zuhantam.

- Fáj. - nyöszörögtem.

- Istenem. Mi... Elviszlek magamhoz. Gyere.

Felkapott és elindult.

- Fáj.

- Tudom. Elmúlik, ne félj.

Biztos azt hitte, sokat ittam. D e én sosem iszom alkoholt... Soha.

Éreztem, hogy ágyba fektet, de túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy ébren maradjak. Éreztem, hogy mellém fekszik. Odahúzott magához, én pedig örömmel bújtam oda hozzá. Sokat aludtam. Mikor felébredtem, ő már nem volt mellettem. Éreztem, hogy valami megváltozott. Sokkal erősebbek a színek, a hangok, az illatok. Mi? Hallottam a szívdobogását a konyhából. Lementem hozzá, éppen kávézott, és rám nézett.

- Helló. Örülök, hogy jobban vagy, mert beszélnünk kell.

Jaj istenem! Elegem van a beszédből!

- Kávét?

- Kérek, köszi. Sajnálom, hogy gondot okoztam és kérlek felejtsd el a történteket. Rendben?

Megittam a kávét. Odaállt elém és megéreztem az illatát, mire összefutott a nyál a számban. Hirtelen nem értettem miért, meg akartam ízlelni a vérét. Oh, istenem!

Pánikba estem.

- El kell mennem. - nyögtem ki nehezen.

Felrohantam a cuccomért és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat. Na de jó! Papírok, bérlet otthon. Gyalogolhattam haza. Olyan fáradt voltam és éhes, de nem ételre. Ekkor egy sötétített ablakú autó lassított mellettem. Leengedte az ablakot és egy gyönyörű nő szólt hozzám.

- Szia Kate! Aby vagyok. Szállj be és elviszlek.

- Hova? Nem is ismerem!

- Furcsa dolog történt veled tegnap, igaz?

- Mi? Honnan tud róla?

- Gyere és elmondom.

Kíváncsi voltam mi folyik itt, ezért beszálltam.

- Nos, először is sajnálom a történteket. Pedig mondtam Briannek, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám.

- Ki az a Brian?

- A testvérem. Ő harapott meg téged.

- Ti...

- Igen. Vámpírok vagyunk.

Erre felnevettem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen.

- És én most...

- Igen. Te is az vagy. De keveset aludtál.

- Hova megyünk?

- Gondolom kíváncsi vagy Brianre.

- Meg akarom ölni.

- Hát, az nehéz lesz, de próbálkozz meg vele. Itt is vagyunk. Gyere, ne félj.

Bementünk. Odajött Abyhez egy pasi és megcsókolta.

- Úgy látom megtaláltad.

- Meg. Kate, ő Cole a párom. Ő is közénk tartozik.

Megjelent egy idősebb nő és egy férfi.

- Ők a szüleim, Natalie és Tom.

- Helló.

- Üdv.

- Jó napot.

- Nyugi, nem bántunk.

Éljen! Ennél rosszabbul már nem is kezdődhet az évem. Aby odalépett a lépcsőhöz és felkiabált.

- Brian, told le magad! Van valaki, aki veled akar beszélni!

- Én nem...

- Ne aggódj, nem lesz baj.

Aztán megláttam a lépcsőfordulóban. Istenem, de helyes! És milyen veszélyes! Mire leért nem bírtam magam visszafogni és odaléptem elé.

- Hogy merted?! Hogy tehetted ezt velem? A francba, nem elég rossz amúgy is az életem? Hogy voltál képes...

Zokogni kezdtem. Eddig nem, de most kiborultam. Nem szólt semmit csak átölelt és felvitt magához. Lefektetett az ágyra és megvárta míg kiadtam a dühömet. Aztán csak néztem őt és próbáltam megérteni.